Kádár Erzsébetet (1901–1946) Kegyetlenség című novellája után a „kegyetlenség írójának” szokták nevezni. Igaz, hogy sebekbe váj és tárgyilagosan, noha empatikusan mutat be nehéz női sorsokat vagy tönkrement életeket – ám mindezt mégis árnyalni kell. Nem ő volt ugyanis kegyetlen, hanem a világ, amelyben a novellái íródtak: a huszadik század első felének Magyarországa, amelyet traumák sorozata ért az első világháborútól kezdve Trianonon át a vészkorszakig. Kádár Erzsébet biztos írói tudással mutatta meg, hogy miként élte meg ezt a fél évszázadot egy nő. Noha kevés novellából álló irodalmi életműve önéletrajzi ihletésű, nemcsak a maga sorsát írta meg, de az anyai generációét is és a szegénységbe süllyedt úriasszonyokét, az egyedülálló nőkét és a cselédlányokét, sőt még a művészként boldogulni próbáló nőkét is. Magányos, érzelmileg kirabolt, önfeladó asszonyok: Kádár Erzsébet, a végtelenül fájdalmas sorsú író hősei. A karcsú kötetnyi novella – mely az eddigi legteljesebb válogatás – mégis gazdagabbá tesz: nem sok olyan író van a magyar irodalomban, akinél ilyen pontosan artikulálódik a világ női olvasata – s ily módon aki a jelenkori világirodalmi folyamatok felől nézve ennyire aktuális.