Egy-egy mélyebb sérelem után könnyen válhatunk múltunk foglyává: nem tudjuk élvezni a jelent, mert figyelmünket a fájdalom, a veszteség, a méltánytalanság érzése és az intenzív bosszúvágy köti le. Gyakran még bűntudatot és szégyent is érzünk, amiért képtelenek vagyunk megbocsátani – vagy éppen agresszív gondolatok járnak a fejünkben, és arra gondolunk: ha a másik megkapná, amit érdemel, végre megkönnyebbülhetnénk. Ez egy megterhelő állapot, amelytől előbb-utóbb szabadulni vágyunk, mert a fájdalmas múlt így a jelent is megmérgezi. De hogyan tehetjük le azokat a terheket, amelyek cipelése nincs már hasznunkra, és akadályozza, hogy szabadabb, örömtelibb életet éljünk? Miért nem hozza el a remélt megkönnyebbülést a bosszú? Ha megbocsátunk, azzal nem mentjük-e fel a sérelem elkövetőjét a felelősség alól? És milyen testi és lelki következményei vannak a bosszúvágynak, illetve a megbocsátásnak? Több mint egy évtized telt el azóta, hogy Szondy Máté Hogyan tudnék továbblépni? című könyve segített megérteni: a megbocsátás nem kötelesség, hanem lehetőség, mely saját testi-lelki egészségünket is szolgálja. A kötet megjelenése óta azonban sokat változott a világ. A közösségi média érzelmeket felerősítő, ítélkezésre épülő nyilvánossága, az „eltörlés kultúrája” és a mindent átható polarizáció új terepet teremtett a sérelmeknek – és új kihívást a megbékélésnek. A Továbblépni már ennek az új korszaknak a könyve. Újragondolt és kibővített változata a korábbinak, mely immár nem csupán a személyes megbocsátás lehetőségeiről szól, hanem arról is, hogy miként őrizhetjük meg józanságunkat és emberségünket egy olyan korban, amikor a gyűlölet és a bűnbakkeresés logikája uralja a közbeszédet. Hogyan tanulhatunk meg újra együtt érezni egymással, amikor a kirekesztés vált reflexszé? A továbblépést megcélzó belső munkát számos önállóan elvégezhető gyakorlat is segíti.