Gion ?Nándor regényhősei nem hivatottabbak többre, mint ami kijár nekik, vagy amennyit elvégezhetnek az életben, egy-két balul végződő kiruccanás a megszokottból, pontosan (szakszerűen) lebonyolított szeszcsempészés, néhány megvesztegetés, gyilkosság, börtön, látszólagos biztonsággal hozott döntések a jövőt illetően… Valahol azonban mégis – szándékosan – kibicsaklik ez a „tiszta” próza, és a regényírásnak egy másik, talán vonzóbb térségébe lép át, a közvetettség felé. Az a világ, amelyet a szerző az új regényében megformált, valóban az utópia egy változata, de nem negatív utópia, mint az várható elnne, hanem ironikus utópia. A Börtönről álmodom mostanában ironikus visszájára fordított, eltorzított regényvilág. Újromantikus és lírai túlzásain ezért üthet át szinte elementáris erővel a szorongás, az életrajzokba rejtett félelem, a menekülés vágya; olyan értékek, amelyeknek a közlésére valójában csak az irónia tetszik mostanság alkalmas eszköznek. Gion választása egyúttal a közvetetség választása, ami a modern prózaírás régóta kialakult területe, és ezen a területen használta ki a szerző a lehetőséget arra,hogy fokozott mesélőkedvét a valóban újszerű irodalmi kifejezésmódok felé irányítsa.