Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában. Csak olykor riadt föl, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén az esze - ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája, hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész este olyan szomorú volt, olyan végtelen szomorú, szomorú mindhalálig. Igen, igen, ezt mondta: szomorú az én lelkem mindhalálig - aztán ott hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort nem ivott, de most meg kelletett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez az ő vére.