Szilágyi János az egyik legszerethetőbb, legvagányabb, a legnehezebben beilleszthető a kor megalkuvásokkal, gyávaságokkal, kényszerekkel határolt nyilvánosságába. Érezte ezt a néző és a hallgató is persze, és értékelte. Szilágyi pedig bizonyított akkor is, amikor már nem az összekacsintásokból értett a nép, hanem elvárta a nyílt gondolatokat, az igaz mondatokat. Mert valójában ezekkel egyensúlyozott már akkor is, amikor a Táskarádió, a Kettesben, a Halló, itt vagyok! készült. Milliók kedvence volt akkor, amikor sokszor a dobozból kiszóló hangtól várták a hallgatók, hogy helyettük is kimondja, hogy képviselje őket. Hogy képviseljen valamit. Sokszor megtette, ezért szerették. Ez volt az ő titka, talán tehetségén túl az egyetlen valódi titka a pályafutása sikeréhez: nem mórikálta magát agyonfogalmazott körmondatokkal, nem tudálékoskodott és nem finomkodott. Képes volt azt és úgy kérdezni, ahogy kibukott belőle, ahogy mi is kérdeztünk volna. Néha ez eléggé nehéz helyzeteket idézett elő, de inkább ezt is csak élvezte. Egy teljes, értékes életmű az övé. Tanulságos pályakezdő újság­íróknak és éltesebb megalkuvóknak egyaránt.