„Eldöntöttem, hogy nőkről fogok írni, anyákról és lányokról, akiknek az arca időnként eltűnik ezeknek a hősöknek az izmos ölelésében. Rólunk, akik néhanapján fölbukkanunk individuumként, de aztán önmagunktól megriadva elbújunk a négy fal közé, bátorságot gyűjtve az ismeretlenbe tett új kirándulásokra. Az arcokról, amelyeket szerettünk, amelyeket megtapintottunk ujjainkkal, a hol szelíd, hol inkább kegyetlen élettől kapott vagy lopott gyöngédségekről.” Tanja Stupar-Trifunović könyve, melyet az Európai Unió irodalmi díjával jutalmaztak, azt állítja, anyák hosszú sorát őrizzük magunkban, folyton újjászületünk, mégis mindig visszatérünk „anyánk poros házába”, hogy hasonló „emlékek krónikásaivá” váljunk.