Adamek Katalin rövid írásai nem önmagukban nyernek értelmet, hanem – az író által félve csak „trilógiaként” hivatkozott – egész részeként. Önöknek, az olvasóknak ugyanúgy ki kell alakítaniuk valamilyen álláspontot, hogy megkezdhessék és élvezhessék a befogadást, mint nekem, a könyvek szerkesztőjének is. Számomra ez az volt, hogy a történeteket meghagytam értékükben: kordokumentumként. Nagyon őszinte, személyes nézőpontú, egyéni világ- és történelemképű, mégis kollektív létjogosultságú visszaemlékezésként. A gyermeklét számos rövid története, valamint a gimnázium felvillantása sokat elárul az 1940-es és 1950-es évek mindennapjairól, köztük életről és halálról, hitről és választásról, de akár a nemzetiségek egymás mellett éléséről, a csengőfrászról, a kényszerkitelepítésekről és az októberi forradalmi eseményekről is.A terézvárosi remetemagányban élő nyolcvanöt éves szerző az itt közreadott szövegekkel tette a legnagyobb érzelmi utazást; az írások lényegre törőbbek, személyesebbek és szemérmesebbek, mint bármi, amit valaha papírra vetett. Örültem, hogy elsők között találkozhattam a szöveggel, majd immáron, újra együtt dolgozva, folyamatában láthattam és segíthettem karcsúsításukat és bővítésüket. Adamek Katalin írásai ugyanis élményszámba mennek, mintha egy idős nagyszülőt hallanánk mesélni élete legmeghatározóbb időszakáról.