Két hónappal a találkozásunk előtt még a halál kopogtatott az ajtómon. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes leszek, nekivágok egy őrületes utazásnak, felülök egy Triceratopsra, egy bár pultján fogok énekelni, és hogy elveszítem a szüzességem, azt gondoltam volna az illetőről, hogy be van drogozva. Aztán találkoztam Beckkel. A vadító, okos és tagadhatatlanul elbűvölő Beck úgy száguldott be az életembe, mintha az lett volna a küldetése, hogy megértsem, az életet ne vegyem magától értetődőnek. Megmutatta nekem, hogy nincsenek határok, a szabályok a gyengéknek valók, és hogy egy csók pont akkor fog elcsattanni, amikor a legkevésbé számítok rá. Fenekestül forgatta fel az életemet. Szinte már az utolsó reménysugarat is elveszítettem, amikor hirtelen kaptam egy új esélyt az élettől. Ezúttal viszont nem hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül. Úgy indultunk útnak, hogy sem vesztenivalónk nem volt, sem garanciánk a másnapra. Utunk a fiatal, gondtalan szerelemről szólt. Az elevenen izzó szerelemről. Egy olyan szerelemről, amihez nincsen térkép