?Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles sipka nagyságú levelekkel, tekergo indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy »dudaim«, vagy kolokánt, ahogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A ,tapasztalt vezérzarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapataikat, hogy senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyúljon, mert a rövid enyhülésért halált vesz bennük magának. Meg is fogadták, nem is. Aki aztán az édes zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagy hamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben, magára vethetett! Minek torkoskodott? ? De ezért senki se tanult a példáján. Az új völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halálalma, zsidócseresznye, bolondcitrom, azzal laktak jól, attól hullottak rakásra. Aki már tántorogni kezdett, aki térdre esett, aki a tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: »No, ez már a kvártélyán van!« Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, amelyen a mostaniak elott annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a Szentföldre, ki a paradicsomba.?