Élt a faluban egy öregember, úgy hívtak, hogy Bobij.Volt az öregnek egy viskója, no meg egy kutyája. Járta Bobij a környéket, kéregetett, és ha kapott valakitől egy darabka kenyeret, megette. A világ minden pénzéért sem vált volna meg a kutyájától, melyet ő mindig úgy hívott kedvesen, hogy Barátocskám. Ha elment az öreg a faluba, s bekopogott valamelyik ablakon, Barátocskám mindig ott állt mellette, és a farkát csóválta. Mintha csak ő is alamizsnára várt volna. Mondták is az emberek az öregnek: „Hallod–e, Bobij, miért nem kergeted el azt a kutyát, hisz neked sincs mit enned…” Ilyenkor az öreg csak ránézett szomorúan a beszélőre, ránézett… de nem mondott semmit. Szólítja Barátocskámat, elmegy az ablaktól, és nem veszi el a kenyeret. Nem volt bőbeszédű az öreg Bobij, ritkán állt ő szóba valakivel. Megjött a tél, süvítve, sírva, sepri a havat maga előtt a hóvihar, egyik buckát hányja a másik után. Botjára támaszkodva küzd az öreg Bobij a buckákkal, az egyik tanyától a másikig megy vánszorogva, és Barátocskám ott fut mellette. Odadörgölődzik az öreghez, felnéz rá hűséges kutyaszemével, mintha csak azt mondaná: – Senkinek nem kellünk, ugye, senkinek, senki sem hív be minket a házba melegedni, lám, egyedül vagyunk, mi ketten, egészen egyedül.