Vajon csakugyan az, amit Kosztolányi Dezső állít róla? Mármint gúzsba kötve táncolni? Mert a különböző fordításelméleti kézikönyvek szerzői a kérdés megválaszolását általában úgy szokták kezdeni, hogy elsorolnak a (fordítást definiáló) meghatározásokból néhányat, majd kritikai megjegyzéseket tesznek velük kapcsolatban, azaz elmondják, hogy ennek vagy annak a definíciónak mi a hibája, s aztán megpróbálnak egy „tökéletessel”, rendszerint a saját meghatározásukkal előállni. Mondanunk sem kell, hogy az általuk megfogalmazott definícióknak is vannak hibái. Méghozzá ugyanazok, mint az általuk ledorongolt definícióké, mert a rendkívül bonyolult fordítói tevékenységnek nem képesek minden aspektusát figyelembe venni, mert nem is lehet. Jó példa erre, mondjuk, a kitűnő angol nyelvész és fordításelméleti kutató, Roger T. Bellnek szinte, a teljesség igényére tartó meghatározása, illetve meghatározásai is, melyekből egyet idéznék: „ A fordítás annak kifejezése egy másik nyelven, amit már kifejeztek egy korábbi nyelven, a forrás nyelven, a szemantikai és a stilisztikai ekvivalencia megőrzésével”.