„Úgy van az, hogy az ember gyereke spórul, törekszik, spórul, törekszik, spórul, törekszik, amíg csak bele nem vénül ebbe, ki nem hullik a haja meg a foga, s akkor hirtelen valami könnyebbséget érez a bal bordája alatt” - vallják generációk óta a Nádor vármegyei Égetthalmon tősgyökeres Balogh család tagjai, akiknek annyira a vérükbe ivódik a gyarapodási kényszer, hogy számukra az élet örömeire már csak gondolni is pazarlás. A Kovács ikrek szerzőpárosának hallatlanul eleven, szárnyaló képzeletű, sziporkázóan szellemes, mesésen mágikus és a lélek mélységeibe hatoló realista regénye erre a kérdésre is választ kínál. A Lesz majd minden-re Gabriel García Márquez is elismerően kacsintana. Világháború, forradalom, tanácsköztársaság vagy gazdasági válság sem tántoríthatja el őket - még a rozsdás boronaszögekből krampácsolt fogsorú fölszegi Hétkórság átka sem! Az évenkénti kikísérés ünnepén az elhalt rokonságukat vendégül látva csak úgy dagad a keblük az előbbre jutásuk felett érzett büszkeségtől; nem számít, ha ketten osztoznak is egy szemen és egy fogon, ha csonka kezűek, netán ténylegesen kígyót melengettek azon a dülledő keblen. A holtak pedig nemcsak falhatnak, vedelhetnek és mulathatnak kedvükre, de a halál némaságából szabadulva a nyelvük is megered: beteljesült vagy csalfa szerelmi kalandozásaikról mesélnek, egykori sérelmeket, vitákat hánytorgatnak fel, de még az is előfordul, hogy békejobbot nyújtanak régi haragosaiknak, vagy nászra kelnek az élőkkel. Igen ám, de minden nemzedékben akadnak renitensek, akik nemcsak többre, de főleg másra vágynak: hagynák a kapálást, a kazal- és ganyérakást, mernek egyéb életről álmodni, és a pletykás vénasszony-koalíció uralta falu határait is maguk mögött hagynák. Csakhogy képesek-e kezükbe venni a sorsukat és sikeresen kiszakadni az évszázados paraszti földhözragadtságból?