A Hetedik év olyan történetet mond el, mely csakis akkor és csakis ott történhetett meg, amikor és ahová Palotai Boris helyezte az időben és a térben. Egy múlt nélküli, a semmiből épülő városban (nyilvánvalóan Sztálinvárosban), az ötvenes években. Ahol a legkülönbözőbb emberek keveredtek el egymással a munkásszállások és az építkezés állványainak egyenlőségében, ahol nem lehetett tudni, honnan, miképpen került közéjük valaki. Ahol az, aki akarta, tökéletesen eltemethette múltját. Itt valóban megeshetett, hogy egy művelt polgári család féltett sarja, egy mérnök, házasságot köthetett egy segédmunkással, akiről elég volt annyit tudnia, hogy boldognak érzi vele magát, s elhessenthette a feltolakodó kérdést: hogyan élt ez a gátlástalan, jóvérű nő azelőtt. Megelégszik annyival, amennyit az asszony elmond mozgalmas életéről, s amit elhallgat, aláaknázza házasságukat.