A magyarul most először megjelenő kötet Camus harmincöt, 1937 és 1958 között elhangzott nyilvános beszédét gyűjti egybe. A Nobel-díjas író számára az individuummal való foglalkozás az az eszköz, amelynek segítségével szembeszállhat a világ nyomorúságával és szenvedésével, ez az eszme hatja át minden előadását. Camus szavára az egész világ figyelt, akár az értelmiség helyzetéről, akár kulturális örökségről, akár háborúról vagy forradalomról beszélt.A magyar kiadást különösen fontossá teszik az '56-os eseményekkel foglalkozó szövegek; Camus többször is kiállt a forradalom ügye mellett. Ma már nehéz ezt elképzelni, de ehhez bátorságra volt szükség, csakúgy, mint a poznańi, illetve az 1953-as berlini munkáslázadások esetében, mivel a francia értelmiség akkoriban erős kommunista befolyás alatt állt, és nem volt hajlandó tudomást venni a „torzulásokról". Camus még több ellenséget szerzett magának, amikor az algériai franciák ügyében emelte fel szavát. S mégis, annyi tűz közé kerülve, nem tartozva egyetlen párthoz, egyetlen irányzathoz sem, így képviselhette, ellenfelei által sem vitatható írói nagysága révén, „Európa lelkiismeretét".