A 20. században Berlin egy megrengetett világ középpontja volt. Felváltva csábította és borzasztotta a nemzetközi képzeletet. A város lényegét extrém kettőssége adta: ragyogó sugárutak és lármás bérházak; a nehézipar sötét, füstös fellegvárai és a környező pompás vizek és erdők; az örömteli pánszexuális kabarék mellett az opera merev méltósága; a dadaista művészek színes túlkapásai... majd a horogkeresztes tömegfelvonulások zord egyformasága. Annak, aki 1900 körül született, és még megérte az 1960-70-es éveket, az élet a forradalmak, véres harcok véget nem érő sorozata volt; a zűrzavar és a bizonytalanság örvénye. Ez az időszak magában foglalta az első világháborút, a modern ipar szédítő rohamát és az azt tükröző, dacosan forradalmi építészetet; a letaglózó nyomort és éhezést hozó gazdasági mélyrepüléseket; a náci felsőbbrendűséget, a népirtás pszichózisát; majd a háború poklát a Berlinre és népére zúduló szovjet pusztítással és megtorlással; s végül a halálos berlini fallal a város szívét kettészakító, egymással versengő ideológiákat. És volt valami, ami nagyobb szenvedést okozott a bombáknál, a felismerhetetlenné roncsolt temetetlen holttesteknél, rombolóbb az öngyilkossági járványnál és súlyosabb a tömeges nemi erőszaknál is: az igazi trauma az volt, hogy a külvilág megértéssel viseltetett e kegyetlenségek iránt, mert a náci vezetés Európa-szerte millióknak okozott gyötrelmet és osztott halált. Az átélt rémálom, Berlin népének vezeklő hallgatása hosszú árnyékot vetett a város jövőjére. "Minden városnak van történelme", terjedt el a mondás, "de Berliné már túlzás". Sinclair McKay (1956) napilapok rovatírója, az elemző történetek mestere, emellett nagy sikerű történelmi tárgyú könyvek szerzője.