Kilián Sanna második regénye kíméletlen őszinteséggel avatja be az olvasót egy fiatal lány öngyilkosságának történetébe, amelyben a döntéshez vezető út éppoly lényeges, mint maga a tett. Az életét kerekesszékben töltő lány sorsának két tanúja van: a lánya nevelésével egyedül küzdő anya, és a szomszédja, egy gazdag, mindig elegáns szingli nő, aki sok pénzen vette magának a magányt. Aztán a tragédia éjjelén a két nő kénytelen mélyebben is megismerni egymást, és lassan világossá válik számukra, hogy egyikük sem magának választotta ezt az életet. Mi az, ami összekapcsolja a két nőt és a lányt? Éppen 15 éve annak, hogy mindketten elhatározásra jutottak, és amikor egy nő döntést hoz, az sosem csak a saját életére van hatással. „Amikor ideköltöztem, és kiszedtem a holmikat a dobozokból, kezembe akadt a bekeretezett fénykép, és úgy éreztem, helye van a lakásomban, még akkor is, ha a múltam része. Nem lett volna szívem ahhoz, hogy kidobjam, és azt sem akartam, hogy az egyik doboz mélyén heverjen. Ennél sokkal, de sokkal többet jelentett. Aztán a kép kísérteni kezdett: úgy éreztem, mindig figyel az a két ember, aki rajta van. Az egyik a volt férjem, a másik a volt önmagam. Muszáj volt levennem onnan, de bármit is csinálok, még mindig olyan, mintha ott lenne. Először átfestettem a frissen mázolt nappalit, de az sem segített. Aztán a barátnőm azt tanácsolta, hogy tegyek oda valami mást, ami elfoglalja a helyét, és elfelejthetem. Akkor vettem egy festményt, ami tele volt vibráló, tűzpiros pipacsokkal, és felakasztottam a fénykép helyére. Abban a pillanatban megváltozott a kép hangulata, zavaró lett, harsány és utálatos. Pár nappal később felálltam a létrára, és leakasztottam a falról. Azóta nincs ott semmi, csak a fotó emléke.”