A szerző az öregedésről mesél apjának, akinek nem adatott meg az öregkor. Harminckét évesen halt meg, a frontra került 1942-ben, és osztozva sokak sorsában, nem tért haza. Fia egyéves volt akkor, emléke csupán annyi, amennyit hallhatott róla. Levelek kelnek útra, bennük egy mostani év, tizenkét hónap történései, naplószerűen, vissza-visszakalandozva korábbi évekre, tudósítva őt az itt maradottakról, életükről, nélküle. A jelenben pedig főként a lopakodó öregség kóstolgatott tüneteiről számol be, ősze tavaszáról, korántsem nekikeseredve, sokkal inkább iróniával-öniróniával, mosollyal, humorral. Üzleti titokként kezeli korát, megdicsőül a traumatológián, eltűnési viszketegség gyötri, meghódít egy svéd szépségkirálynőt, összeköltözteti egykorvolt szerelmeit. Udvarolgat, korhatár nélkül. Eközben folyvást bújócskáznak vele a nevek (ők győznek), szüntelenül keresi apját, összekacsint vele, amikor megleli, kérdez tőle és magyaráz neki, eligazítja őt a mai életben, álmodja, hiszi erősnek, képzeli, vágyja dacosnak, látja megtörtnek. Siratja. ­Öleli: „Bárcsak mondhattad volna: Vigyázz magadra, kisfiam! És bárcsak mondhattam volna, sokkal-sokkal később: Vigyázz magadra, Apa!"