Alice Munro mesterien és könnyedén, ahogy megszokhattuk tőle, az élet legbensőbb, legmeghatározóbb momentumait vizsgálja – a pillanatokat, amikor formát ölt az élet, amikor megértjük a szeretet terhét, hatalmát, természetét. Egy elvált nő visszalátogat gyerekkori otthonába, és szembesül szüleinek zavarba ejtő kapcsolatával. Miután lánya kis híján vízbe fullad, a megrendült anya ráébred, milyen törékeny a bizalom szülő és gyerek között. Egy fiatalembert rémületes gyerekkori élményének felidézése emlékeztet a felelősségre, amelyet mindig is érzett szerencsétlen öccse iránt. Egy férfi barátnőjével meglátogatja volt feleségét, és váratlanul ráébred, hogy hozzá érzi magát igazán közel. Alice Munro újra meg újra bebizonyítja, milyen érzékeny, együtt érző krónikása korunknak. Miközben hétköznapi életek legbensőségesebb titkaiba avat be minket, rólunk is sokat elárul, a döntéseinkről, és azokról a különös utakról, melyeket bejárva megtapasztaljuk a szeretet rendkívüli erejét. „Nem szép tőle, hogy így leltározza az életét, mintegy kipipálva, hogy ez is megvolt, ezen is túl vagyunk. Mert mit vár, miféle jutalmat remél, ha majd ezen meg ezen meg emezen is túl lesz? Szabadságot – vagy még azt sem. Ürességet, a figyelem lazíthatóságát. Mert úgy érezte, mindig kicsivel többet kell adnia, több figyelmet, lelkesedést, körültekintő gondoskodást, mint amennyi biztosan telik tőle. Erőlködött, remélve, hogy nem látszik meg rajta. Hogy nem derül ki, a szíve mélyén ugyanolyan hideg, mint az Ónorvég Sophie.”