Ha a csoda valóban a hit legkedvesebb gyermeke, akkor e hit atyai kötelességeit, legalábbis bizonyos idő óta csúnyán elhanyagolta. Legalább száz éve úgy van, hogy a gyermek az atya által hozzárendelt nevelőnő, a teológia számára nem volt egyéb, mint valami szégyellnivaló zavar, amelytől igencsak szívesen megszabadult volna, hacsak - az atyára való tekintettel - legalábbis annak életében nem érezte volna ezt tilosnak. De ami késik, nem múlik. Az öreg nem élhet örökké. És akkor a nevelőnő tudni fogja, mit kell tennie a szerencsétlen féreggel, amely saját erejéből sem élni, sem meghalni nem képes. Az előkészületeket már megtette. Mi lehet hát, ami viszonylag ily rövid idővel ezelőtt, ezt a - ha hihetünk a régi híradásoknak - korábban boldog családi életet olyannyira szétzilálta, hogy a maiak alig akarják elhinni, hogy volt egy, nem is oly régen elmúlt jobb idő? Ugyanis ma az a helyzet, hogy alig akarjuk elhinni, hogy volt valaha egy idő, és ez az idő még alig múlt el, amikor a csoda nem zavar forrása volt, hanem épp ellenkezőleg, a legütőképesebb és legmegbízhatóbb szövetségese a teológiának. Mi történt hát közben? És hogyan történt, ami történt?