Hároméves voltam, amikor 1944. december elején nagyanyám a csillagos házból a budapesti ,,nagy gettóba" költöztetett (anyámat ekkor már Dachauba deportálták, munkaszolgálatos apámat is elvitték), ahol kétoldali vesegyulladást kaptam. Nagyanyám kiszökött a gettóból, és rémtörténetbe illő módon, az előtte többnyire bezáruló ajtók ellenére sikerült gyógyszert és az orvos rendelte tápláló élelmet szereznie nekem. Túléltem. Hat évtizeddel később - túlélőként és teoretikusként - Auschwitz képe című monográfiámban megkíséreltem választ keresni a történelem láthatóságának problémájára, az emlékezet vizuális esztétikájának feltárására. Ezt az Auschwitz Album magyarországi megjelenése ihlette és tette lehetővé. A KZ regénye a holokauszt prózájáról, a lágerirodalomról szól. A KZ (Konzentrationslager) Giorgio Agamben szerint a modernség paradigmája. A náci haláltábor valósága, a lágerélet és a lágerhalál egyedülálló világtörténelmi tapasztalata, megszenvedett átélése és elbeszélése remekművek születését eredményezte, amely művek különössége sajátos esztétikai minőségek megjelölését és feltárását is lehetővé teszi. Erre tettem kísérletet ebben a könyvben.