Cecil Le Blanc Párizsban végzi művészeti tanulmányait. A fiatal nőt tehetséges festőnek tartják, mestere éppúgy büszke rá, mint a nevelőnője, akit anyjaként szeret. Minden adott ahhoz, hogy sikeres művészi pályát fusson be, és a magánéletében is boldog legyen. Már eddig is részese lehetett a francia főváros szellemi pezsgésének, elismerte és befogadta a művészvilág. Ám Cecil mégis úgy érzi, valami hiányzik az életéből, ami nélkül nem tud kiteljesedni sem a festészetben, sem a szerelemben. "Légy türelmes. Meg fogod találni azt a helyet, azt a pillanatot, ahová be tudsz lépni magad is, és nem azt fested meg, ami előtted van, hanem amiben te is benne vagy. Ekkor leszel készen." Cecilt a mestere ezekkel a szavakkal bocsátja útjára. És bár az egész világ nyitva áll előtte, az útja mégis Budapestre vezeti őt. Talán ez lenne a hely, amelyről a mestere beszélt? És az a bizonyos pillanat, az vajon mikor érkezik el? Amikor Cecil az '56-os forradalom utáni években megérkezik a magyar fővárosba, az élete különös fordulatot vesz. Lassan valósággá válik mindaz, amiről addig azt gondolta, hogy csak a fantáziájában és az álmaiban létezett. Felsejlik, majd kibomlik előtte egy különös történet, amely mintha réges-régen esett volna meg vele, és amelynek a szereplőit mintha csak az ő képzelete teremtette volna meg. Mégis ők voltak azok, akik átsegítették a legnehezebb pillanatokon, akik érte jöttek, ha rátört a magány, akik között békére lelt, ha harcok dúltak körülötte. Akik megmentették a lelkét attól, amit kisgyermekként nem élt volna túl. Apránként rátalál mindarra, amire egész életében várt. Megismerkedik Endrével, a magyar építésszel, akihez sokkal több szál fűzi, mint hitte volna. Megérti, miért vonzotta annyira Magyarország. Az ország, ahol utoljára kisgyermek korában járt, és amelyre szinte már nem is emlékezett. És ahol végre felragyog az a fény, amelyben megláthatja önmagát. A saját történetét.