Péter bátyám, földim és atyámfia, azt magyarázta egyszer nekem sokáig, hogy a régi Partium: legváltozatlanabb szöglete a világnak. Kínában is meg-megujul az ember, a lélek, a világ, de például a Szilágyság némely falvában az emberek ma is úgy élnek, mint hatszáz esztendo elott. Hiába jött a jobbágyfölszabadítás, a vonat, a szó-röpíto drót, Amerika, a szocialista agitátor, ezek a falvak nem is csodálkoznának, ha hirtelen hatszáz év elott élnének ujra. - Csak a csárda haldoklik, a csárda elmúlik, az útszéli csárda - sóhajtotta Péter bácsi, aki pedig nem volt ostoba imádója az elmult idoknek. - A csárdát sajnálom - sóhajtotta Péter bátyám - a Szilágyság csárdáit különösképpen sajnálom - erosítette. - Tudod, a Szilágyságban hagyomány szerint nemes urak voltak a csárdások, persze csak hét szilvások, de nemes urak mégis, akik azután erre a mesterségre adták magukat, azok okvetlenül különös, nem mindennapi emberek voltak, valakik.