?Egész nap kószált a tenger partján. Most már nem kért, nem imádkozott, nem gondolkozott. O már mindent odatett a Megváltó tenyerére, lássa o, mit csinál vele. Tegyen csodát, ha nem akarja a bunt. Csak néha hullott ki ajkai közül gépies ismétléssel: ? Péntek van, péntek van. Ma nagyon tavasz volt a tavasz. A nap sütött, a tenger nem mozdult. Csak kék volt és mosolygott. Mérhetetlen tükrét odatartotta Angelonak: ? Sok arcod van már bennem, jó fiú ? mondta a tenger. ? Bennem van kisfiú-arcod: felhotlen szemekkel, csodát nyitogató kis királyfi-arccal. Bennem van minden lelked, minden napod arca. Nézd meg jól magadat, Angelo, mert holnap más arcod lesz, és ezt soha sem kapod vissza. Aztán egyszer csak lebukott a nap. Belehullott a tengerbe s az kioltotta, mint ártó szenet. A sziklákon felmászott az éjszaka. Felmászott és sürgeton súgta: ? Siessetek emberek, paráználkodjatok, nyuvasszátok, raboljátok, öljétek egymást, gyorsan, gyorsan! Mert reggel öt órakor megint nap lesz, törvény, illem és kereszténység.?