Krúdy Gyula Szindbádja az a magános, melankolikus hajós, aki nem viharos tengereken hánykolódik, nem a csodák s borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz álomszigetek között, bárkája fehér vitorláját nem tépik a szelek, csak a sóhaj rezegteti, az egész messzirol, mint egy búcsút lebegteto patyolatzsebkendo? Szindbád, az emlékek vándora, völgyben legelo városka állomásán száll ki a vonatból, hajnalban recsego féderes kocsira ül, köpenyegébe burkolózva rázatja magát kanyargós utakon, az álmot dörzsölgeti szemébol és az élet fáradtságát homlokáról, jobbra-balra nézeget csendesen a huvös vidéken, ahol elmúlt ifjúságát látogatja, elfelejtett, elveszett házakat, arcokat keres. Szép Erno