„Kitettem az ágyra az öltönyömet, amit a fiunk ballagásán szeretnék majd viselni. Anyukája szerint – dacára annak, hogy már az áldott állapot finisében előzget – ez még egy kicsit korai, nekem viszont fontos, hogy amikor hazahozom őket a kórházból, a gyerekben tudatosuljon, hogy hosszú távra tervezek vele.” Tóth Edu apa lett, és nem győz csodálkozni. Megértem. Én is pont így vagyok, csak én már 25 éve. Nekem sem mondta senki. Sőt, talán röhögtek is magukban kajánul, akik tudták, mi következik. Ez az igazi összeesküvés, nem a mélyállam. Csinálhatsz bármit, úgyis fordítva adod rá a szandált az oviban. Nincs kegyelem, mindenki sorra kerül, de azért jó volt látni, hogy Eduval is megesett. Edu bátor ember, sőt vakmerő. Megpróbál harcolni az ismeretlen, új világ ellen, és a szüntelen csodálkozás mellett mindent feljegyez. Mélyen emberbarát vállalkozás. Mondhatnám, hogy kézikönyv ez gyakorló apáknak az elkerülhető hibákról, de hát úgysem fogják elkerülni. Legfeljebb innentől nevethetnek magukon. Ez a könyv közben megelőlegezett bosszútörténet is. Edutól tudjuk, hogy a gyerek „pont azokra az évekre (0–4) nem emlékszik, amikor a legtöbb meló volt vele”. Erre egy megoldás van, ha megírjuk az egészet. Hadd lássa, hogy legalább próbálkoztunk. Persze úgysem fogja elhinni, de legalább nevethet rajta. Rajtunk. Tóth Edu nem csak csodálkozik. A viccek és a fanyar irónia mögött ott dörömböl a megfékezhetetlen rajongás. Az apaság lényege. Nyáry Krisztián