„Végignyúlok ?egy matracon, átszállok a Szaharán, látom fentről Kairót, az egyetemet, majd túl a Földközi-tengeren egy kis országot. Arra folyik a Duna, a Tisza, amott pedig az alma mater, a park, ahol annyi vígság esett. Visszaszállok a térben Bosznia hegyes tájaira, Szarajevó völgyére, majd innen gondolataim átgörgetnek Zambiába, Zimbabwébe, ahol gyermekeim játszadoznak Luveve poros utcáin, rongyosan. Hívnak, de nem mehetek, valami ismeretlen erő továbbvisz, le a föld alá. Ott egy tárnában járok, a levegő fojtó, izzadtság- és húgyszag keveredik, majd feltuszkolnak a hűs felszínre, rövid dolce vita. Ezután betáncol a látótérbe egy kés, és a velem szemben állóba döf. Reprezentatív mintavétel. Majd álszent imatermek, fohászok, ahol újból feltűnik az előbbi kés a bigott hívők oldalán.Kavargok, nézem az eget, van-e üzenetem, de csak kivehetetlen felhőalakzatokat látok. Esti tüzek gyúlnak, rovarok támadnak, lövések mindenhonnan, asszonysikolyok, futó alakzatok. Nyögések, erőszakolások, gyerekhullák, bevert öreg fejek. Futok, menekülök, lányok rángatnak mindenfelől, csak adj pár percet, boldoggá teszlek, mondják, de az erő továbbragad. Még hallom az orgazmus előtti zihálást, nyöszörgést, majd feltör egy sikoly, de ez nem az! Hátranézek, és a homok befedett mindent. Csönd. Mi vár ránk és rám. Homlokom verejtékezik…Ösztön, vad ösztön, vágyak, a szaporodás ösztöne! Ma éjszaka talán milliók zihálnak ugyanígy matracokon, sátrakban, lombokon, ömlik a mag, rejteket keres az élet nedve! Ésszel felfogható jövő nem létezik, de az odatolt altest és a kéj új jövőt önt formába, melyben az észnek, racionalitásnak már nincs helye. Ezt a jövőt már nem ember alkotja. Orgazmussal múlatják földi bajaikat. A sikolyok után a gyomor sem korog, a fej sem fáj tovább. Folytatódik a szendergés, a rémálmoknak vége már.Itt az éhhalálhoz közel, a dögrováson túl, ahol nincs mit veszteni, ki kell mondani a lehető legfélelmetesebbet: csak a szeretet menthet meg minket.Elmondom mindenkinek.”