Kötetünk íróinak, költőinek nagy része az eltelt trianoni száz esztendő hét-nyolc évtizedének tanúja, hiszen szinte egész életük ebben a történelmi, társadalmi, geopolitikai léthelyzetben telt el. Olyan évtizedek állnak mögöttük, amelyekben maga a békediktátum és annak következményei is jórészt tabunak számítottak, a köz-beszédben, közoktatásban, az irodalomban a maguk valóságában nem szerepelhettek. A rendszerváltozást követő harminc év tette csak lehetővé, hogy a Kárpát-medencei magyarság némaságban, egymástól is elszigetelve élő csoportjai végre megismerhessék a tragikus XX. század igaz történetét, saját sorsunk és egymás sorsának alakulását. Ez az antológia ennek a lehetőségnek a jegyében született: szerzői mikor magukról írnak, akkor is közös sorsunkról tudósítanak, kiteljesítik nem csak az elmúlt száz esztendő hiteles történetének rajzát, de azt a folyamatot is, hogy a szellem síkján, a művészet szintjén, saját tudatunkban legalább összerakjuk mindazt, ami összetartozik.„A magyar nyelvben élőként az a legfontosabb számomra, hogy a szerzők mindegyike kortársunk, és bár az elmúlt évben többüket elveszítettük, a Tőzsér Árpádtól Iancu Lauráig terjedő – széles értelemben vett – balsors-örökös utódnemzedékként a szüleik, nagyszüleik, dédszüleink életének megtöretéséről kapottként, a külső kényszer okozta fájdalom és a megújulni-teremteni akarás hétköznapjainak kettősségéről azonban már sajátjukként vallanak... Kötetünk bizonyítéka annak, hogy nem felejtettük, hiszen nem feledhetjük a közös nemzeti múltunk száz évnél régebbi értékeit, amiként az elmúlt évszázad kulturális, valamint politikai és társadalmi eseményeit sem, amelyeket bár külön-külön éltünk meg, mégis átérezzük-ismerjük a magyar-egészet. Ez a mi jelenünk, amire építhetjük majdnem-örökkévaló-jövőnket.” – írja az antológia bevezetőjében Kucsera Tamás Gergely, eszmetörténész.