Alattomos egy dolog a depresszió. Eleinte mindig ráfogod valamire, miért fáj, miért vagy olyan, amilyen. „Ma fáradt vagyok, ma stresszelek a suli miatt.” De mire fogod, amikor egyedül zokogsz egy szobában, amikor semmi baj nincs az életedben? Mire fogod, amikor csak sírsz és sírsz, szinte már fulladsz, de magad sem tudod, miért. Aztán próbálsz jelezni a külvilágnak, hogy baj van, hogy valaki segítsen. De ők mintha meg sem hallanák a néma kiáltásaidat. Mintha megváltoztak volna, és már nem törődnének veled úgy, mint régen. Vagy igazából benned változott meg valami és ők mindig is ilyenek voltak. Aztán elhiteted magaddal, hogy nincs is baj. A többi ember is biztosan ilyen, csak jól leplezik a bajaikat, megtanulod te is elrejteni. Pedig az igazság az, hogy a többi ember nem takar semmit és azzal, hogy elfojtod magadban ezeket az érzelmeket, segélykiáltásokat, kétféle jövő vár rád: vagy bedugnak egy gyönyörű diliházba, ahol teletömnek gyógyszerekkel, vagy a szüleid milliókat költenek a temetésedre. Azt hiszem, velem is ez lett. De tehetek én erről? Ugyan ki vette észre a fájdalmat a szememben? Ki nyújtotta ki a kezét, mikor a szakadék fölött hintáztam? Senki. Mindenki ugyanúgy foglalkozott tovább a saját kis életével. Ugyanúgy elvolt a saját kis világában, és nem vette észre, hogy közben egy másik világ darabokra esik. Nem vette észre senki sem, hogy az én világom romokban áll. A saját világuk túlragyogta az enyém pusztulását.