"Örök időkre a szovjetek nélkül és soha másképp!" címmel írta meg emlékeit Szinay Árpád három nyelven. Szlovákul, csehül és magyarul. Miro Procházka akkori versével indít, mely még úgy vélte, mint annyian mindmáig, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadítóként érkezett. Szinay Árpád 1968 névtelen hőse, áldozata, résztvevője lett egy személyben. Egy végzetes estén pisztolygolyó fúrta át a mellét. Majdnem életével fizetett érte. Hogyan történt, azt maga meséli el rá jellemző stílusban. Szándéka ellenére - ahogy a legtöbb résztvevő esetében - a történelmi eseményeknek nemcsak tanúja, hanem részese lett. Nagyon kevesen akarnak áldozatok lenni. Ez csak természetes. A helyzet keresi meg az embert, vagy ő hívja ki a sorsot? Szinay Árpád saját, személyes történetét írta meg. Ezt helyette senki más nem teheti, hiszen ezt csak ő jegyezheti le. Ez a kötelessége. Ez az ő történelmi felelőssége. Külön érdeme ennek az írásnak, hogy nem szépít, nem igyekszik az utólagos történelmi távlat szempontjából rendezni a történetet. Szinte vele együtt megyünk az utcán, ülünk le a szállodában a ,,végzetet nyújtó" asztalhoz. Ez a történet azonban nemcsak az övé. Mindannyiunké, hiszen ami vele történt, az történelem. Meg nem történtté tenni még akkor sem lehet, ha nem szerzünk róla tudomást. Ám most már olvashatjuk! Ez is része az akkori valóságnak, ez a történelem egy kis, ám nem elhanyagolható szelete.