Völgyi Anna kötete nem egy furcsa ételkülönlegességeket taglaló szakácskönyv, hanem egy szellemes, fiatalosan könnyed, néhol borúlátóan romantikus történet, amely a főhőst kíméletlenül szembesíti a rossz döntéseivel. Csongor elmeséli, hogyan ingázott a város és az agglomeráció, az egyetem és a borozó, költészet és valóság, szerelem és társtalanság között. Megtudjuk, hogy a versek mindent képesek helyrehozni és elrontani. Láthatjuk, hogy múzsának lenni sem könnyű, és egyáltalán: hogy lenni néha nehéz. Vajon a tragédiák közelebb hoznak két embert egymáshoz vagy szétszakítják őket? Milyen ízű a karamellás kétszersült? A regényben ezekre a kérdésekre is választ kapunk. „Vér száguldott a fülemben. Fénykarikák, sodrás. Lehúzott egy örvény. Nehéz voltam, mint egy kődarab, talán megállt a szívem. Hínár csavarodott a lábszáramra, egyre mélyebbre merültem. A víz alatt mintha Bori közeledett volna – megragadta a karom, felfelé indultunk. Sötét hullámok a felszínen, látóhártya-égető napfény, fehér, vizet simítgató karjaink. Bori egyik tincse vízcseppektől fénylő nyakára tapadt, ázott pólója alatt a húsába vágott a melltartópántja. Elfáradtam, az Achilles-inamon felkúszó nyilallások pedig egyre azt sugallták, hogy sok lesz lassan a jóból.”