Aztán amikor leszálltam a buszról, egyszer csak felkapott egy férfi, és úgy magához szorított, hogy levegőt sem kaptam; egyszerre sírt és nevetett - magas, jó megjelenésű ember volt, és tényleg sírt is, és nevetett is. - Nem ismersz meg? Nem ismered meg a papát? Én egyszerűen megnémultam. Nem is szóltam egy szót sem, amíg végre, már a taxiban ülve, meg nem kérdeztem tőle: - Hol van? - A házunk? Itt, a közelben... - Nem a ház, hanem a hó. - Miféle hóról beszélsz? - Én azt hittem, hogy itt majd sok hó lesz. Furcsán nézett rám, de elnevette magát. - New Orleansban még sohasem esett hó. Én legalábbis nem tudok róla. De hallgass csak! Hallod az égzengést? Mindjárt esik. Nem tudom, mitől ijedtem meg jobban, az égzengéstől-e, a cikázva, sisteregve lecsapó villámoktól - vagy az apámtól. Amikor az este lefeküdtem, még mindig zuhogott. Elmondtam a szokásos imáimat, és külön imádkoztam azért is, hogy mihamarább otthon lehessek Sooknál. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok elaludni, ha Sook nem kíván jó éjszakát, és nem puszil meg. És tényleg nem is tudtam elaludni, csak azon gondolkodtam, vajon mit hoz majd a Mikulás. Nagyon szerettem volna egy gyöngyház nyelű bicskát. Meg egy nagy kirakós játékot. Cowboykalapot, hozzá való lasszóval.