Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric –, hogy rajta kívül „nincs is más”.A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt. Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem. Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, melyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk.”