Magyarország német megszállása 1944 márciusában nem utolsósorban azt a célt szolgálta, hogy a magyar gazdaságot teljes egészében a „totális háború” szolgálatába állítsák. A Vörös Hadsereg csapatainak közeledtével a magyar hatóságok és a megszállók közös törekvése volt, hogy minden mozgatható értéket „átmentsenek” a Birodalomba. Elkezdődött Magyarország rohamszerű kiürítése; a gyárak, ipari és kulturális javak elszállítása. Szervezetten indítottak el és kísérték a mentővonatokat, ám a célba jutásukat már nem tudták garantálni. A több tízezer evakuációs vagon és több száz uszály útját a légitámadások és a véletlenek jelölték ki. A bennük összezsúfolt rakomány fogadása pedig attól függött, hogy még az összeomlóban lévő Németországban, vagy már az amerikai, angol, francia és szovjet zónákban találtak rájuk. Az elhurcolt javakat a megszálló hatalmak a magyar restitúciós bizottságok közreműködésével 1946-tól kezdték visszaszolgáltatni. A lendületesen induló folyamatnak a hidegháború vetett végett, így Magyarországnak egyre több erőfeszítésébe került a kallódó tárgyak visszaszerzése. A szerző az elhurcolt értékek felkutatására indul, s ha rájuk bukkan, visszaútjukat is igyekszik nyomon követni. Bemutatja továbbá azt a szűnni nem akaró igyekezetet, amellyel a magyar állami körök – évtizedekkel az ország kiürítése után – vagyonjogi előnyökre és kártérítésre próbáltak szert tenni az eltűnt javak és életáldozatok után. A kötet aprólékos, fordulatos nemzetközi levéltári nyomozás eredménye.