Izrael hetvenéves. Az egy ország számára oly rövid létezés 2018-ban mérhető számtani felén, harmincöt éve kapcsolódtam (sodródtam, vonzódtam és választottam) az "ős-új országhoz", hogy az új állam (haza) létezésének második félidejének (fél)hivatásos rögzítőként, és/vagy leginkább "kettős gyökerű" magyar zsidóként - a zsidó és a magyar nép elbeszélése szereplőjeként - váljak tanújává. Én? Nem inkább bennem annyi, kétezer éve innen elüldözött/vándorolt nemzedék? ("... ők fogják ceruzámat/ s én érzem őket és emlékezem") Féltőn, s nem elfogulatlan tanúként arra kerestem a választ - szerintem minden további krónikaírónak ez lesz aközponti kérdése -, hogy hogyan lehet megmaradni az ellentétes világhatalmak köszörűkövén a folyamatos szikrázásban és ütközéscsiszolódásban, ennyi milliárd ember csillapíthatatlan gyülölete ellenére, akik minden balsorsukat Izrael létében szocializálták? Ráadásul a világrend-felbomlásnak az ókorihoz hasonló folyamatában - mely rend a kétpólusú, a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymást kiegyenlítő status quóján nyugodott. A rend éppen a krónikám kezdetén bomlott fel, és indította el számtalan háborúval az új felállás (vagy pusztulás) kezdő mozzanatait, s benne az újnépvándorlás korát.