"Olyan film aratott győzelmet, ami a Semmiből érkezett, és amit egy Senki rendezett... Ezután csak egy szűkszavú beszámoló következett a "Dolly Bell"-ről. Afféle gyarmatosító stílusú viccelődés, nem volt mögötte igazi rossz szándék, leszámítva a tényt, hogy gyarmatosító volt. 1981 körül ez volt a nyugati cool culture nyelvezete. A helyzet azóta megváltozott. Ezúttal, Cannes-ban 1995-ben, az "Underground"-ot nagyon is egy Valaki rendezte. A kritikákat olvasva erről bőségesen meggyőződhetett az ember, bár nem kevesen tagadták a tényt, hogy én Valaki lennék. Ahogy én magam is. Időnként, szerencsére nem túl gyakran, nem tudtam elhinni a kritikák azon állítását, hogy időközben én is lettem Valaki." A világhírű filmrendező szokatlan, provokatív memoárja! Emir Kusturica szakasztott olyan, amilyenek a filmjei: intenzív, bővérű, provokatív, és távol áll tőle a politikai korrektség. És nála mindig szól a zene... Az "Arizonai álmodozók", a "Macska-jaj", az "Underground" rendezője középosztálybeli családba született 1954-ben Szarajevóban, ebben a soknemzetiségű és sokvallású városban. Kamaszkorában a "rossz fiúk" társaságát kereste, szülei azonban időben közbeléptek, és Prágába küldték a híres FAMU főiskolára, ahol a szakma olyan kiválóságai tanultak annak idején, mint Miloš Forman vagy Jiří Menzel. Első mozifilmje, az "Emlékszel Dolly Bellre?" (1981) elnyerte a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját és egy csapásra ismertté tette alkotóját. Kusturica önéletrajzában sokféle történetet mesél el. Nem kímél senkit és semmit, ám a zavarba ejtő személyiség és a felkavaró filmek mögött egy mélységesen humanista alkotó húzódik meg, aki egész lelkével követi hazája zaklatott történetének minden rezdülését.