Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél egyáltalán ilyenrol beszélni, szerzojének fomuve. Értelmezéseinek, magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mualkotásét, beleértve az olyan állandóan kommentált muveket is, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsoségesebb álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet osgonosznak, a halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fohosét pedig Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia képviselojének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen értelmezhetoség ellenére Shakespeare talán legnépszerubb muve: valószínuleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, ?filozófiájának? nehezen vagy sehogyse kihüvelyezheto volta ellenére mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal ragadók, áttekinthetok a legnaívabb befogadó számára is. Általános, leginkább ?örök emberi?, alapveto emberi viszonyulások, kapcsolatok, érzelmek állnak a mu középpontjában: a fiú-szülo viszony, az elso szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elso szembenézés a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb. Ráadásul éppen a fohos, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a muben, amely egyszerre tekintheto példaszerunek, azonosulásra alkalmasnak és emberi gyengeségekkel, ?ellenszenves? tulajdonságokkal felruházottnak. Népszerusége legfobb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet ?egy igazi mai, huszadik századi? fiatal.