Engem az érzelmeim vezéreltek, ő fásult volt és közönyös. Én álmodoztam, ő rémálmokban élt. Én gyakran sírtam, neki nem voltak könnyei. Bár jégből volt a szíve, voltak röpke percek, amikor összekapcsolódott a pillantásunk és megláttuk egymás lelkében a titkokat, és amikor az ajka megízlelte a lelkemet mardosó félelmeket, én pedig magamba szívtam az ő fájdalmát. Néha még azt is elképzeltük, milyen lenne egymást szeretni, de a közénk furakodó, csúf valóság rendre a földre kényszerített minket. Nem tudta, hogyan kell szeretni, és ugyanezt rólam is el lehetett mondani. Mégis... ha esélyt kapnék arra, hogy újra szerethessek, ismét őt választanám. Még akkor is, ha tudnám, hogy fájni fog. Még akkor is, ha újra és újra földhöz vágna bennünket a gravitáció. Lucy és Graham szívbe markoló története megmutatja, milyen az, amikor a szavak már nem elegendők. Ami segíthet, az egy ölelés, amiben a lelkek érintkeznek, és egy tekintet, ami többet mond bármely szónál. Olyankor beszélnek igazán - azon a nyelven, amit a legjobban értenek.