?Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megoszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldell a hóban lakó fenyo. A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerincein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsok viszik tovább a veszélyes utat mélybe és magasba, a tajtékot vero hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztüldöntött fa revesedo törzse az átvezeto híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig. Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az o csapatja élén. A csapat rendetlen, útjában lármáz és veszekszik, ruházata ahány, annyiféleképpen, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány, ezüsttel és vörössel, ahol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel. Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arcú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik taktusa ad. Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet. Hetveni úr meghallotta, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverzésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hívatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.?