“Maga egy pisze, szeplős kislány, de túl magasra nőtt, és én nem szeretem az ilyeneket… És hadd halljam, miféle fényes jövő vár magára, már a balett terén... – kérdi.Lehajtom a fejem, nem is sejti, milyen rosszat kérdezett.– Hát… az az érzésem, hogy a jövőm erősen fakó. Volt egy bokaficamom tavaly, és azóta nehezen megy. Nem is nagyon nevezném táncnak, amit művelek, inkább, inkább… én vagyok az, aki ott hátul, a karban próbálkozik..., érti ugye? És akkor a férfi arca megváltozik, hosszú lesz és rémült is, nyúl utánam, biztos rántással emel magához, és erőszakosan, vadul szájon csókol.”A szerelem és a szabadság iránti vágy a legkitartóbb szándék, a legszilárdabb elv ellenére is csak áldozatok árán teljesülhet. Ha beteljesülhet egyáltalán.Makkai-Flóra Ágnes a Fő utca 4. oldalain megragadóan és filmszerűen mondja el a remény konok kitartásával küzdő karakterek vergődését a múlt-jelen-jövő idősíkján. Volt egyszer egy színésznő nagymama, aki hírnevet álmodott tűzvörös hajú unokájának, és Zsófia bonyolult személyiségét egyszerre vonzza a színház és a szerelem, a szerelem és a szabadság, és hogy a szeretett férfi óvó, szerető karjaiban biztonságot találjon. Ellentmondás a javából, vagy mégsem…?