Az Észak-Erdélyt 1944 szeptember–októberében elfoglaló szovjet katonai alakulatok mintegy húszezer magyar civilt hurcoltak el a Szovjetunióba többéves kényszermunkára. A foglyul ejtett emberek közel harmada nem élte túl az évekig tartó fogságot. Az Erdély társadalmára sokkszerűen ható 1944-es elhurcolásokról és azok utóhatásairól hosszú éveken át hallgatni kellett. A történtek a kommunizmus évtizedeiben tabutémának számítottak, így kutatásuk csak a közelmúltban vált lehetségessé. A könyv célja éppen ezért az, hogy a kényszerű hallgatás következményei, a felejtés és a közöny ellen küzdve megismertesse az olvasót ezzel a kollektív tragédiával, egyben emléket is állítva az ártatlanul elhurcoltaknak. Az olvasmányosan megírt, gazdagon illusztrált kötetet mind a történészszakma képviselői, mind a közelmúltunk iránt érdeklődő olvasóközönség haszonnal forgathatja. „Itthon még sokáig kísértettek a lágerélmények. Éjszakánként gyakran újraálmodtam az átélteket, s ilyenkor mindig csuromvizes párnán ébredtem fel. Sokáig azt hittem, ezek az álmok okozzák éjszakai izzadásomat, ám később, az álmok megszűntével még mindig átizzadt párnán ébredtem. Hosszú hónapok teltek el, amíg végre annyira összeszedtem magam, hogy már nem reszkettem az élelemért, s az evést nemcsak azért hagytam abba, mert szégyelltem tovább enni, hanem azért, mert tényleg jóllaktam.”