Csöpp... csöpp... csöpp... Tőmondatok. Csepegnek belém, mint az infúzió. Lassan, minden porcikámat, gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást. Szavak nélkül. Monológok dialógja. A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor elhiszem, el tudom, el akarom hinni, hogy most már jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás. Felismerés. Döntés. És a szavak is előtörnek... (Für Anikó) Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája. (Radnóti Zsuzsa) Idézet a kötetből:Muszáj, muszáj. Ezt hajtogatta. Nem értem, miért muszáj. Nem értem, miért kellett elmenni. Most sem értem. Biztos, most is muszáj. Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit. Akarják, de nincs igazuk és nem kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj. Dögöljön meg minden muszáj.