“Azt ?beszélik, a boldogsághoz az kell, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az életünkben… Én már megtanultam a vasúti sínen egyensúlyozni.” Winona T. Jones karrierje éppen csak elkezdett felfelé ívelni, ám második regénye menthetetlenül veszteséges vállalkozásnak bizonyult. Egyszeriben minden értelmét veszti az életében, a kudarc és reménytelenség érzése pedig sosem látott mélységekbe rántja. A fiatal írónő elkeseredettségében kap az alkalmon, és hátrahagyva sikerorientált életét Richmondban, a vidéken örökölt majorságára költözik. Új otthona, Sallowfield egy elszigetelt község valahol az észak-iowai dombságon, ahol senki sem kedveli az idegeneket, kiváltképp a hozzá hasonló nagyvárosi fiatalokat. Az ellentét egyre csak éleződik, így Winona sokáig kénytelen egymaga megbirkózni a vidéki élet nehézségeivel. A természetben töltött magányos napok arra indítják, hogy apránként újraírja a céljait, és átértékelje a kapcsolatát az emberekkel. Mind az élőkkel, mind pedig a holtakkal. Némi segítséggel lassanként megtanul bízni másokban, és a véget nem érő, farm körüli munkák közben döbben rá a mindennapok apró szépségeire. Az író idővel maga is nyitott könyvvé válik. S ekkor a vendégszeretetéről nem épp híres vidék váratlanul még többet is nyújt számára, mint amire Winona valaha is vágyott. “Nem a borostyán hozza a legszebb, legtarkább virágot. Nem feltűnő, mégis mindig ott van, szüntelen kúszik a maga útján, és ha el is nyesed a szárát, akkor is görcsösen kapaszkodik az életébe. Csendben, feltűnés nélkül harcol, burjánzik… s még mielőtt észbe kapnál, már be is borította az egész házfalat. Senki sem veszi észre, mennyire küzd. Mert még akkor is zöldell, ha már elvágták a szárát.”