Amint kijöttem a vívóteremből, Ady Endre várt rám a kapuban, a nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt, mintha Isten tudja, micsoda halálos veszedelemből szabadultam volna ki. Utána beültünk a Demetrovicsba sörözni, és nagyokat nevettünk rajta. De nem sokáig nevethettem. Párbaj után a jogászifjúság összeült tanácskozni, és a határozatot eljuttatta hozzám. (...) Ha ezentúl ki akarok menni az utcára, előbb gondoljam meg, hogy ők kétszáztizennégyen egyenként fognak inzultálni, ahol találnak. Amíg tart a kétszáztizennégyből, addig ennek nem lesz vége. Legalább most megtanulom mit tesz az: a váradi jogászokkal kikezdeni. (...) Vásároltam egy forgópisztolyt, azt a markomra szorítottam, és úgy indultam el a korzóra első sétámra.