?Eszembe jutott a gyászos búsongó no. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdokön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kíséro emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszeríto vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlo falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirol megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó not,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,? s azután fölkeresni a legelso börtönort, tegyen velem amit akar??