Korunk palliatív társadalma a puszta fennmaradásért harcolva elveszítette érzékét a jó élet iránt. Minden élvezetet, értéket és értelmet feláldozunk az öncéllá tett egészségért. A szenvedést sem tudjuk már elbeszélhetően megélni. Az információ és a tőke depolitizált körforgása nem ütközhet a másik - vírus vagy ember - immunológiai ellenállásába. A neoliberális boldogságkultusz csírájában fojtja el a fájdalom közös átélését. Magánproblémáink komfortzónájába zár minket. Eközben az orvostechnika teljes érzéstelenítéssel óv. Pedig minden, ami igaz, fájdalmas. Eleven tapasztalat enélkül lehetetlen. A járvány tükröt tart elénk, pánikreakciónk azt jelzi, hogy a valóság helyreállása sokkhatásként ér minket. Han a betegségével küzdő Kafka, Proust, Schubert és Nietzsche példáján át mutatja meg, hogy a tragikum szépsége miképpen éleszthetné fel eltompult szellemünket, és segítheti világra az egészen újat - az egyénre kiterjesztett biopolitikai felügyelet ellenében.