Kaffka Margit elbeszéléseiben is hű maradt regényei témájához, a századforduló egyéniségét megismerni és kiteljesíteni akaró, boldogságot kereső leányainak és asszonyainak ábrázolásához. 1903-tól kezdett a prózai műfajokkal is kísérletezni, élményanyagát a gyermekkor, az apácaiskola világa és élete későbbi állomásainak (Miskolc, Budapest) jellegzetes életterei, a nagyváros és a polgári társadalom alsó szintjén élő értelmiségiek, tanítók, tanárok, művészek világa. Nincsen egyetlen elbeszélése sem, amelynek középpontjában ne egy női lélek rajza állna;és nincsen egyetlen elbeszélése sem, amely igazán boldog emberekről szólna. Műfajául a német és francia irodalomban megszületett lélektani elbeszélést választva, magáévá téve ennek hangulatát is, a fáradt szomorúságot és dekadenciát. Ere inspirálta saját világa is, a magyar dzsentri anyagi és erkölcsi válsága, a lázadó asszonyok teljes bizonytalansága. Hősnőit áthághatatlan határok, megfejthetetlen titkok veszik körül, boldogságukat nem tudják megtalálni.