Egy merész poszt... lehet második esély egy kedves idegennel? A Zöld szemű tündérkének: Majdnem napra pontosan tizenöt éve, hogy megismertelek a New York-i Egyetem koleszában. Azt mondtad, seperc alatt igaz barátok lettünk, de én szeretném azt hinni, hogy ennél jóval több volt köztünk. Akkor voltunk a legboldogabbak, amikor minden időnket annak szentelhettük, hogy magunkra találjunk a zene, a fotózás vagy a kóborlásaink révén, és még egy csomó hülyeségben, amivel egy kis pénzt szerezhettünk. Ez éltetett minket. Abban az egy évben sokkal többet tanultam magamról, mint korábban bármikor. Mégis, valamiért teljesen szétesett az egész. A diplomaosztó után én elutaztam Dél-Amerikába, hogy a National Geographicnak dolgozzak. És amikor hazajöttem, te már sehol sem voltál. Egy hónapja viszont, sok-sok év után először, megláttalak valahol. Szerda volt. A metróra vártál, a cipőd sarkán hintáztál a biztonsági sáv vastag, sárga vonalán. Sajnos túl későn ismertelek fel, mert akkor már el is tűntél. Megint. Pedig kimondtad a nevemet, leolvastam a szádról. Legszívesebben megállítottam volna a vonatot, csak hogy köszönhessek neked. Ahogy megláttalak, a fiatalságom összes érzése és emléke feltolult bennem. És folyton azon töprengek, milyen lehet most az életed. Lehet, hogy teljesen őrültség, de nem lenne kedved meginni velem valamit? Szívesen meghallgatnám, hogy mi történt veled az elmúlt tizenöt évben. – M.