A mester a hegy alatt lakott egy kis házban. Ezt a házát a nagynénjétől örökölte. Afrikában volt, mikor megkapta az értesítést, hogy Manci néni meghalt és ő az egyedüli örököse. Abban az időben azzal foglalkozott, hogy az afrikai színeket lerögzítse. Az a sajátságos ideája volt, hogy a Szahara homokját magával a homokkal festette meg. Elképzelhetetlen, mennyi kisérletbe került, amíg festői hatást tudott kihozni ebből az átkozott holt anyagból, amely vibrált és tündöklött odáig, amíg mérhetetlen távolságban és mennyiségben ott feküdt a napfényen, de rögtön sötét, nehéz masszává lett, amint ő a vászonra fölragasztotta. És mégsem hagyta abba. Olyan színösszetételeket talált ki, amelyek végre érzése szerint elérték a valóság hatását. De ezzel sem volt megelégedve, ő túl akart tenni minden realitáson és étlen-szomjan egyik képet a másik után csinálta, volt olyan képe, amely 30-40 kiló volt, nem is képek voltak ezek, hanem valami csodálatos alkotmányok, amelyeken végeredményben rajta kívül senki sem tudott eligazodni. Közben annyi vöröshagymát és fokhagymát megevett, mint az egyiptomi gúlák építői s lefogyott úgy, hogy csak a csontja bőre volt. Egyik betegségből a másikba esett. A szakálla, haja megnőtt, de ezt mind észre sem vette, csak küzdött fantasztikus művészi céljaiért...