„Márai és Fábry két teljesen eltérő írói típust képvisel, akik között a választóvonal feltűnően összefügg azzal, hogyan viszonyulnak a szülőföldjükhöz és a társadalomhoz, amelyből jöttek. […] Mindkettejük számára döntő konklúzió adódott ebből, ami rányomta bélyegét egész életútjukra. Márai elhagyta Magyarországot húsz-egynéhány évesen, külföldre ment, néhány évre visszatért Budapestre, és alig 50 évesen örökre elhagyta hazáját nyugat felé, Dél-Kaliforniába. Fábry ellenben néhány éves, a háború alatt Nyugaton letöltött katonai szolgálat után maradt egész életében szülőhelyén, Stószon, és megpróbált ott, ahol volt, hatást kifejteni. […] Hosszú időre háttérbe szorították és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon, most ugyanez történik Fábryval. […] Fábry, aki 1970-ben halt meg 73 évesen, ma egyetlen modern irodalmi lexikonban sem található meg, ahogy Márai nem fordult elő a korábbiakban. […] Ha olyan írók, mint Márai, nem teremtettek volna a nyelv erejével messze az országhatárokon túlnyúló életművet, a mai nyugat-európaiak még kevesebbet tudnának a távoli, mégis oly közelről rokon kelet-európai viszonyokról. Ha Márai nem ível el zseniálisan egészen Ithakáig, és nem vándorol el hazájából személyes élete folyamán, mint egy 20. századi Odüsszeusz, hogy Nyugaton keresse a szellemi szabadság hazáját, ezzel valamennyien szegényebbek volnánk. És ha Fábry Zoltán nem tanúsít egy ezzel ellentétes mobilitást, és nem tart ki a szülőföldjén egész életében, akkor egyes kulturális nyomok már bizonyosan eltűntek volna Kassa környékéről. Akkor ma nem élhetné át egy nyugati azt a megdöbbenést, hogy a vidéki idill kellős közepén egy világszínvonalú könyvtárra találhat.” (Eve-Marie Kallen hamburgi könyvkiadó és hungarológus 2002-ben – Karádi Éva fordításában)