Romantika és realitás, művészmorál és polgári sikervágy ellentmondásai feszülnek egymásnak a magyar századvég klasszikus karrier-regényében. Szereplői a stendhal-i, balzac-i hősök reményeivel és illúzióival lépnek színre – de energiájukkal már a kezdet kezdetén sem rendelkeznek: elképzeléseik álmatagabbak, kiábrándulásuk útja is kevésbé drámai. A regény kezdetén hárman ábrándoznak a jövőről, hírt, elismerést, nagy műveket, tudományos eredményeket, országos reformokat ígérnek maguknak. Hármójuk közül ketten érnek célba: Bem Gyula híres festő lesz, Robin Sándor nagyhatalmú politikus. Bem Gyulának későn jön a siker: halálos betegen érkezik a boldogság kapujába, nagy álmait, a ragyogónál ragyogóbb fehérrel borított vásznakat már nem tudja megfesteni. Robin Sándornak viszont túlságosan hamar hull az ölébe a hatalom: nem küzdött érte, jószerével nem is tudja, milyen sötét erők játszotak a kezére. Ártatlanságáért keservesen lakol; szerelmét, büszkeségét, életkedvét veszti el, hogy tisztességét úgy-ahogy megmenthesse. Védő és rontó géniuszként két nő áll a férfiak oldalán. A szelíd, jólelkű Piroska, lemondó szerelmével mindkettőjüket boldoggá teszi; a mindent tudó, mindent merő Hanna, húsevő szenvedélyével a magasba ragadja és a kétségbeesésbe löki Sándort. A regény végül mégis „jól” végződik. Sándor visszatalál Piroskához, hiteitől, álmaitól megfosztottan de tovább csiszolja az életét, fél-szívvel és fél-tisztességgel, ahogy lehet. Sorsának szomorú kontrasztja a kis Hirsyé. Az egykori barátok közül, a harmadik semmire sem vitte, s így, filiszteri naivitássá nyomorodva, benne megmaradhatott az ifjúság tovatűnt lelkesedése.